Kis türelmet :(

Sziasztok!
Bizonyára észrevettétek, hogy egy ideje nincs fejezet. Ez azért van mert nem jó a gépem és így nem tudok nektek frisst hozni. :(
De ne aggódjatok, nem feledkeztem meg rólatok!
Amint jó lesz a gépem hozom az újat! :)

4. fejezet

4. fejezet

Ahogy kezdtük elhagyni a belváros forgatagát, úgy kezdtem egyre inkább fellélegezni. Már csak a tudat, hogy anyához megyek elegendő volt ahhoz, hogy érezzem, amint a nyakamat fojtogató láthatatlan kötelek lassan lehullnak rólam és végre mindenkitől távol önmagam tudok lenni egy kis ideig. Neki nem kellett megfeleljek, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nem élt benne a megváltoztatási kényszer úgy, mint apámban. Nekem pedig pont erre volt szükségem.

Lassan tértünk rá a kis erdei útra, ami egész mélyen benyúlt a fák közé. Bár egyáltalán nem volt szív derengető a környék, én mégis úgy jöttem ide minden egyes alkalommal, mintha éppen haza érkeznék.

Hamarosan az út szűkült, és a sofőr megállította a járművet a macskaköveknél. Kiszállva végignéztem a már jócskán kopott felületén, amint lassú léptekkel közeledtem a rácsozott kapuhoz, ami elválasztotta a területet a többitől és megállította az illetéktelen behatolókat. Bár nem hiszem, hogy egy ilyen helyre sokan járkálnának csak úgy.

- Innen egyedül megyek – szóltam hátra, mire a kísérőim bólintottak és megálltak, míg én kinyitottam a már rozsdásodó vashalmazt és beléptem a virágokkal és növényekkel beépített területre. Mintha egy másik világban jártam volna. Ujjaimat végighúztam a kinyíló virágok fejein, amik körbeölelték azt a kis utat, ami egyenesen középre vezetett. Elhaladtam a faragott madarakkal díszített szökőkút mellett, amiből most már nem folyt olyan intenzíven a víz, mint egykor, de még így is kellemes hangulatot árasztott magából.

Élveztem a nap kellemes sugarait, amint lassan kezdett ritkulni a virágáradat, és egyre csak közeledtem a központi helyet foglaló fához, aminek ágáról még most is lelógott kedvenc hintám. Kicsi koromban rendszeresen itt töltöttem a napjaimat. Amíg játszadoztam és beszéltem anyához, mindig olyan érzetem támadt, mintha velem nevetne és fogná a kezem. Itt pótoltam a szeretetet, amit otthon nem kaptam meg.

- Sajnálom, ma hirtelen jöttem és nem tudtam neked virágot hozni – szabadkoztam, amint leguggoltam a gondosan faragott márványdarab elé, ami még most is ugyanolyan ridegen meredt rám, elviselhetetlen súlyként nehezedve a vállaimra.

- Ma figyeltél, igaz? – fojtattam a beszédet, bár nagyon jól tudtam, hogy nem fog válasz érkezni. Mégis mindig megkönnyebbültem egy-egy ilyen alkalom után. – Ne aggódj, azt hiszem már jobban vagyok. Kár, hogy nem vagy itt, hogy megvédj apától, amikor őrültséget csinál – mosolyodtam el halványan. – Úgy érzem, most is készül valamire és én leszek az eszköz hozzá. Tudom, csúnya dolog, de sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi vagyok én neki. Amióta nem vagy itt, olyan üres az egész ház, mintha egy kriptában mászkálnék – ültem le a sírkő mellé és nekidöntöttem a fejem, ezzel felnézve az égre. – Apa elég nyilvánvalóan ezt az utat szánta nekem, de én mindig is arra az életre voltam kíváncsi, amiről te meséltél nekem. Annyival másabb volt, szebb, sokkal jobban szerettem volna a részese lenni, de mire eljutottunk volna odáig, hogy meg is mutasd nekem mindezt, elmentél – suttogtam.

Anyám volt az egyetlen, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Ő volt, aki gondoskodott rólam, aki megvédett és kiállt mellettem, vagy épp letörölte a könnyeimet és új erőt adott nekem.

 Sosem akarta, hogy ilyen életet éljek, de belátta, hogy amíg ebbe a helyzetbe vagyok beleragadva, nem árt, ha képzem magam. Nem az örökösi pozíciót szánta nekem, annál jóval többet.

Normális életet.

Nem kényszerítette rám, hogy az legyek, akivé nem akarok válni.

Abban az istenverte házban egyedül neki voltam fontos! Mégis, a sors úgy döntött négy évvel ezelőtt, hogy elveszi őt tőlem és magamra hagy. Nincs több jégkrémekkel teli filmezés, sem a takaró alatt átbeszélgetett éjszaka, amikor valamelyikünk lelkét nagyon nyomta a bánat, vagy csak még nem volt kedvünk aludni. Nem csak anya volt, de a legjobb barátom is.

 Ha visszagondoltam rá, mindig mosolyognom kellett.

Visszaemlékeztem Yongguk szavaira, aminek egy részét teljesen jogosnak éreztem.  Még nem is ismert engem, mégis úgy átlátott rajtam, mint anyán kívül soha senki szánalmas tizennyolc évem alatt.

Szerettem volna nyitni az élet felé, de az apám miatt rám nehezedő súly vasmarokkal tartott vissza tőle.

Azt kéri, hogy érdekkapcsolatokat építsek ki, de hogy tegyem meg ezt neki, amikor ezzel karnyújtásnyira lesz tőlem az az élet, amit mindig annyira tiltott?

A kettőt elválasztó határ egy hihetetlenül vékony cérnaszál, semmi több, ami ha egyszer elszakad, igazán nagy galibát fog okozni mindenkinek…

***

Túl laza.

Túl elegáns.

Túl hosszú.

Túl rövid.

Túl bő.

Túl merész…

Minden egyes gondolatot egy-egy ruhadarab követett, amint egy laza mozdulattal magam mögé dobtam.  Pár percbe telt csupán, hogy a szobám padlóját teljes egészében beterítsem különböző méretű halmokkal. Miért van az, hogy a küzdősportokban és a lövészetben verhetetlen vagyok, mégis kifog rajtam egy sima ruha?

Tanácstalanul néztem az asztalomon heverő meghívóra. Az addig oké, hogy el kell mennem rá, de ez az első esemény, amire hivatalos vagyok, és ez felvetett számomra némi problémát, ami igen egyszerűnek bizonyulhat egy normál ember számára.

Fogalmam sem volt arról, hogyan illik megjelenni egy ilyen alkalmon. Laza, kamaszos kerti buli lesz, vagy esetleg kiöltözős, elegáns hangvételű este koktéllal meg puccparádéval?

Tudom, elég röhejes, de nő, aki megtanítson ilyesmire már nagyon rég nem volt a közelemben, apámmal pedig valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a ruhákról, vagy épp az alkalmi sminkekről fogunk beszélgetni a vacsoraasztalnál, így most bosszúsan méregettem a körülöttem lévő zűrzavart.

Most mi legyen? Nem akartam kilógni a sorból azzal, hogy kirívok a tömegből emiatt. Továbbá megbélyegezni se akartam magam már azonnal mások előtt, amikor végre egy titkos kívánságom teljesül. Hacsak egyszer is, de elmenni egy ilyenre, már igen régi vágyam volt. Akaratlanul is izgatottá és feszültté váltam miatta, csoda hát, hogy most itt állok teljesen tanácstalanul?

Nagyot sóhajtottam, amint mindent ugyanúgy magam mögött hagyva felálltam, aztán iskolatáskámat felkapva lementem a lépcsőn, hogy a szokott útvonalon bevigyenek az iskolába. Gondolkozni a suliban is ráérek, nem igaz? Mobilnetem segítségével folyamatosan ruhaoldalakat böngésztem, de sajnos nem vittek előrébb. Az a hétköznapi társaság, ami minden egyes oldalon teli szájjal vigyorgott rám, teljesen különbözött az előttem állótól. Hiszen mégis mind maffia örökösök lennénk.

 Elegáns, vagy sem? Ha ennyit tudtam volna, akkor már közelebb lennék a döntéshez.

Továbbra is telefonomat böngészve léptem be a privát termünkbe, ahol még nem volt senki. Nem meglepő, hiszen majdnem mindig én érkeztem elsőnek.  Beültem a székembe és így folytattam a kutakodást, de hiába nyálaztam át a legkülönfélébb ruhákat, a döntésben egyik sem segített. Kénytelen voltam bevallani, hogy segítségre van szükségem. A gondolat pedig, hogy ezt megtegyem kellemetlen érzéssel töltött el. Még sosem szorultam rá ilyesmire, és utáltam is, ha másokra kellett támaszkodnom.

- Jó reggelt – ásított még kissé Himchan, amint kómás fejéhez képest üdén lépett be és csatlakozott hozzám. Sokáig annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem a jelenlétét, csak amikor megbökte a vállamat. – Minden rendben? – nevette el magát.

- T-tessék? – habogtam felébredve. – Persze – motyogtam. Ki tudna jobban segíteni, ha nem ő?  – futott át a gondolat az agyamon, és már szóra is nyitottam a szám, de zavaromban ajkamra harapva hallgattam el.

 Mégis milyen már, hogy egy lány egy sráctól kér ilyen téren tanácsot? Pláne így? Kellemetlennek éreztem a helyzetet, amit Himchan is észrevett.

- Mi az? – kérdezte mosolyogva, amint felém fordult a székével.

- Ami a partidat illeti – motyogtam zavartan. – Mennyire…kell…kiöltözni...? – sütöttem le a szemem. Most bizonyára hülyének néz, amiért idáig bunkó voltam, magasról tettem a fejükre, most meg hirtelen egy ilyen témával hozakodok elő.

- Nem kell kiöltözni, bőven elég egy kényelmes, mégis elegánsabb darab – felelte, miután felocsúdott kicsit a meglepettségéből. Hamar a szokásos, játékos énjével találtam szembe magam. – Tehát ez azt jelentené, hogy számíthatunk a társaságodra hétvégén? – kérdezte. Le se lehetett volna vakarni az örömöt az arcáról.

- Még gondolkozom rajta – tettem karba a kezem hátradőlve a székemben.

- Tudod mit? Összeismertetlek az egyik ismerősömmel, ő egész biztosan jobban tud neked segíteni, mint én. Nem kell megijedned, nagyon aranyos lány – mondta azonnal, amint meglátta ijedt tekintetemet.

- Nem kell…! – tiltakoztam volna, de már késő volt. Himchan a füléhez emelte a telefont.

 - Halló, Minji? Szia, szeretnék kérni tőled egy kis segítséget – mondta a telefonba, aztán rám nézett megnyugtató mosollyal az arcán.

Éreztem, ahogy a gyomrom gombóccá zsugorodott, amint megbeszélték, hogy suli után találkozunk, aztán elmegyek ezzel a Minjivel vásárolgatni. Látszólag nagyon kedvesen és hevesen magyarázott a telefonba, ami még inkább aggodalmat keltett bennem. Biztos jó ötlet találkoznom egy vadidegen lánnyal? Hiszen azt sem tudom, hogyan viselkedjek vele! Még beszélgetni sem tudok normálisan senkivel, nemhogy egy ilyen hirtelen bemutatott, feltehetően korombeli lánnyal!

Éreztem, amint kiver a víz már csak a gondolatra is.

Hogy fogok én ebből kimászni?